A régi Róma tán legpazarlóbb kedvű ínyenceként Lucius Licinus Lucullust tartják számon. Kora egyik legtehetségesebb hadvezére volt. De ki emlékszik már dicső hadi diadalaira? Sikeres hadjáratai éppenséggel neki sem fizettek rosszul. Halom szám zsákmányolt kincseket az akkor még mesésen gazdag Keleten. Egy részük árából palotának beillő villát építtetett magának, ami megmaradt, még bőségesen elég volt ahhoz, hogy fényűző életmódot folytasson. A lucullusi lakomáknak máig híre van okkal, noha Lucullus sosem rendezett nagy és látványos vacsorákat, estélyeket. Az volt az elve, hogy a meghívott vendég ne legyen kevesebb, mint a gráciák száma, azaz három; és ne legyen több mint a múzsák száma, vagyis kilenc. Mert ha kevesebben vannak, akadozik a társalgás, ha meg sokan, akkor oda a meghitt hangulat. Viszont csodálatos fogásokat szolgáltatott fel. Fülemülenyelvből és flamingónyelvből készült pástétomot, egészben tálalt trójai vaddisznót, amely azért kapta ezt a nevet, mert belsejében úgy sorakoztak a sült szárnyasok, mint a trójai falóban a katonák. Továbbá sült pávát, főtt pávacsibét pávatojásokkal, és tevetalpat meg szamárcsikó combhúsát boros-mézes mártásban. A mai embert már aligha hozza izgalomba ez az ételsor, a régi római költők azonban épp ilyen ételekről zengtek ódákat. Ég tudja, talán nem is az ízük, hanem az áruk miatt. Pl.: Egy munkás sok-sok nap alatt kereste meg egy pávatojás árát.
Lucullus egyébként művelt és kellemes ember volt. A maga idején lakomáinál is híresebb volt a műgyűjteménye meg a könyvtára. Közkönyvtárt is alapított. és értelmes célokra mindig szívesen adakozott. De hát nem ő volt az egyetlen gyomorhérosz Rómában. Talán nála is pazarlóbban szórta a pénzt lakomákra Augustus és Tiberius császárok idején élt Marcus Gavius Apicius. Ő is dúsgazdag ember volt. Lakmározásai azonban néhány év alatt úgy leapasztották hatvan millióra rúgott vagyonát, hogy "mindössze" tízmillió sesterciusa maradt. Ebből éppenséggel még mindig fényűzően élhetett volna, ha a dőzsöléseket kissé visszafogja. De rangján alulinak tartotta, hogy szokásain változtasson. Inkább választotta a méreghalált. Ám mielőtt kiitta volna a méregpoharat, még jókedvűen végigevett egy 132 fogásos vacsorát, hogy stílusosan távozzon az életből.
A rómaiak egyébként a két méter hosszúra is megnövő muraena nevű angolnafélét tartották a halak arisztokratájának. Mivel igen borsos ára miatt nem volt kelendő, piaci halárus nem is árulta. Az ínyencek viszont külön halastavat tartottak maguknak, abban tenyésztették, így sosem hiányzott a lakomáikról. Apiciusnak is volt ilyen halastava. De önmagával együtt a halait is megmérgezte, hogy elkísérjék az alvilágba. Halála után megjelent egy szakácskönyv, amelyen ő szerepelt szerzőként. Máig Apicius szakácskönyveként emlegetik. Valójában azonban nem az ő műve. Bizonyos Caelius írta, aki azért választotta írói álnévként Apicius nevét, mert abban reménykedett, hogy a nagy ínyenc neve mögé bújva jobban tudja receptjeit népszerűsíteni.
A római lakomák vendégeinek különben az a nem éppen gusztusos szokásuk volt, hogy ha már teleették magukat, csiklandozni kezdték a torkukat egy pávatollal, amitől hányingert kaptak, így megszabadultak gyomruk tartalmától, és folytathatták az evést.
Bolond szokás volt, a józanabb elméket jócskán meg is botránkoztatta. Legkiváltképp a bölcs Senecát, aki ezekkel a szavakkal lázította a népet: "Esznek, hogy hányhassanak, hánynak, hogy ehessenek". Legszívesebben odavetette volna az oktalan pazarlókat az arénák oroszlánjainak étekül, mondván: eleget laktak jól ahhoz, hogy most már velük lakjanak jól. De hasztalan volt minden józan érv, a pazarlás a Római Birodalom bukásával sem szűnt meg. Illetve korról korra feltámadt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés